Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A középkori város

2011.07.09

Mezőgazdasági fejlődés

A VII. századtól kezdődően Nyugat-Európában a jobb életfeltételek keresése, a nomádoktól átvett technikai újítások és a kolostorokban kibontakozó gazdálkodás nyomán a termelési módszerek és a munkaeszközök fejlődni kezdtek.

swscan0001200007.jpg

A kialakuló kétnyomásos gazdálkodás keretében a termőföld felét bevetették. A másik felét pihentették, ugarnak hagyták, ahol az állatállomány legelhetett, és trágyájával megújította a föld termőerejét. A háromnyomásos gazdálkodás elterjedésével tovább csökkent az ugar, hiszen már csak a termőföld egyharmadát alkotta. Ez az eljárás a termőterületet három részre osztotta egy rész ugar, egy rész tavaszi gabona és egy rész őszi gabona. Az egységek évente cserélődtek.

A föld ilyen arányú folyamatos kihasználása azonban a régi eszközökkel nem volt lehetséges. Döntő változást hozott a csoroszlyás, kormánylemezes, nehéz fordítóeke alkalmazása. Így a szántás mélyen feltörte a földet, és meg is fordította: kicserélte az alsó pihent és a felső kimerült talajszintet. Ezzel az ekével a keményebb (kötöttebb) talajokat is felszánthatták, így nőhetett a termőterület nagysága. Előrelépést jelentett a borona megjelenése, mely a szántás után a föld lazítása nyomán növelte a termést. Az új eszközök nagyobb vonóerőt igényeltek. A nehézeke csak a fogatolás új módjával, a szügyhámmal együtt terjedhetett el. A nomádoktól átvett újítás révén a hámot az állatok nyakáról a szügyére helyezték, s így az igaerő jelentősen megnőtt.

A mezőgazdaság fejlődése a IX-X. századra az életkörülmények javulásához, a népességszám növekedéséhez és a helyi kereskedelem újbóli megjelenéséhez vezetett. A távolsági kereskedelem a kora középkorban is fennmaradt. Elsősorban a Földközi-tenger arab és bizánci területeiről hoztak be luxuscikkeket a vezető réteg számára. Keletre főként rabszolgákat vittek, akiket a szláv területekről hurcoltak el. A rabszolgákon kívül a fejlettebb vidékekre szállították az ott hiányzó erdők termékeit, a faszenet, a kátrányt, a viaszt, és cserébe kelméket, fegyvereket, keleti fűszereket hoztak be.

A kora középkorban meginduló mezőgazdasági fejlődés az ezredfordulót követően egész Európa egyre nagyobb térségeire terjedt ki. A mezőgazdaságban egyre több lett a felesleg, így ismét meghatározóvá vált a gazdasági életben az árutermelés és a pénzgazdálkodás.

Városok kialakulása

A városok kialakulásának oka elsősorban az árutermelés és a pénzgazdálkodás kialakulása.

A középkori városok olyan erődített helyeken alakultak ki, amelyek közel feküdtek a távolsági kereskedelem útvonalaihoz. A kereskedőknek – biztonságuk érdekében – szükségük volt a sánccal vagy fallal körülvett helyekre, ahol áruikkal együtt meghúzódhattak.

A megerősített helyek közé tartoztak a püspöki székhelyek. A püspökségek az egyházmegye közigazgatási központjai voltak, s minden székesegyház rendelkezett ereklyével, amely vonzotta a zarándokokat, s velük együtt a kereskedőket.

A biztonságra vágyó kereskedők a világi uradalmak várait szintén keresték. Amikor a régi falak közötti terület már szűknek bizonyult, a kereskedők a falakon kívülre költöztek, s létrehozták a szintén fallal körülvett külvárost.

Megtörtént, hogy a kereskedők nem találtak a közelben püspöki székhelyet vagy más várat. Ilyenkor gyakran építettek kereskedőtelepet, útvonalak kereszteződésénél, kikötőkben, eltérő földrajzi tájegységek találkozásánál, folyók mentén. Vagyis azokon a helyeken, ahol az átmenő forgalom különösen élénk volt.

A kereskedők a megerősített helyeket kezdetben csak átmeneti szálláshelyül használták. Áruik vonzották a környék kézműveseit és jobbágyait. Tömegesen érkeztek olyanok is, akik állandó lakhelyet és helybeni boldogulást kerestek a falak mögött. Ezek a föld nélküli emberek az éhínség vagy a háború sújtotta vidékekről menekültek. Általában nem csalódtak: mint a kereskedők alkalmazottai – elárusítók és raktárosok – tarthatták fenn magukat. Ez az életforma – amely kevesebb kötöttséggel járt, és a földművelésnél könnyebb munkát jelentett – hamarosan a jobbágyokat is megkísértette. Mind többen szöktek el telkeikről, hogy a kereskedelmi központokban éljenek. Magától értetődő, hogy a falvak kézművesei szintén az értékesítő helyre vándoroltak. Itt juthattak hozzá az iparűzéshez szükséges segédanyagokhoz, itt adhatták el fölösleges gyártmányaikat. Sokan közülük végleg a falak között maradtak. Velük egész iparágak – mint például a posztókészítés – költöztek be a kereskedelmi központokba.

A kommuna mozgalom

a-kozepkori-varos-felepitese.jpgA kora középkori kereskedelmi és ipari központok egy-egy földesúr birtokán feküdtek. Az egy helyre összegyűlt kereskedők és iparosok közösséget, azaz kommunát alkottak. (A kommuna a latin communitas szóból ered, melynek jelentése: közösség.) Szerették volna kivonni magukat az urak hatalma alól, hogy saját maguk kezébe vegyék a sorsuk irányítását. A kereskedők hagyományos szabadságára, önigazgatására hivatkozva kezdték meg harcukat. A kommunák a földbirtokosokkal szemben pénzzel, s ha kellett erővel is kiharcolták önállóságukat, a városi önkormányzatot.

Városi önkormányzat

A városi önkormányzat kivívása lényegében olyan kiváltságok megszer-zését jelentette, amelyek függetlení-tették a városlakókat a feudális rendszer jobbágy-földesúr közötti kötöttségeitől. A város jogilag is elkülönült környe-zetétől. A városi polgárok szabadon választhatták bíráikat, vagyis saját jog-hatóságot hoztak létre. Egy összegben rótták le adójukat földesuruknak és a királynak. Maguk választhatták plébá-nosukat. A nagyobb városok rövidesen csak az uralkodótól függtek. Az önkormányzat révén a városi polgár köztes helyet foglalt el a középkor társadalmában: nem volt nemes, de jobbágy sem.

A város élén a bíró vagy a polgármester állt, akit a városi tanács választott. Kezdetben a tanácsban csak a leggazdagabb réteg (patríciusok), a kereskedők képviseltethették magukat. A polgárság zömét alkotó – házzal és műhellyel rendelkező – iparosmesterek a XIII. századra kivívták, hogy beleszólhassanak a város irányításába.

A városlakók többségét a városi politikából kizárt szegények (plebs) alkották. Alkalmi munkából éltek, és soraikat folyamatosan gyarapította a jobb megélhetés reményében a falvakból beköltöző jobbágyság.

A céhek

A kézművesek szakmánként érdekvédelmi szervezeteket, céheket hoztak létre. A céhek teljes jogú tagjai az önálló műhellyel rendelkező mesterek. A mesterré válás hosszú folyamat eredménye volt:

  1. évekig inasként szolgálni egy mester mellett
  2. legényként dolgozni a mester műhelyében
  3. hosszú vándorút – idegen városok mestereinek tudásának elsajátítása
  4. mestervizsga – „remekmunka” elkészítése (+ helyenként a kötelezően előírt lakoma költségei)

E bonyolult rendszer megakadályozta a mesterek túlzott növekedését, de a szakmai színvonalat is biztosította.

A céhek termékeinek zömét a város és a közvetlen környék lakossága vásárolta. Korlátozni kellett a megtermelhető áru mennyiségét, hogy minden mester meg tudjon élni. Igyekeztek kiküszöbölni a céhen belüli versenyt, ezért aprólékosan szabályozták a munkaidőt, a munkafolyamatot (felhasznált anyagok, szerszámok, alkalmazottak száma) és az árakat. Mindez szigorú minőségi előírásokat is jelentett. A céhen kívüli iparűzőket, az ún. kontárokat üldözték. A piac bővülését a céhek úgy követték, hogy az anyacéhekből kiváltak a specializálódó szakmák.

A céhek fontos szerepet játszottak a város életében, feladataik:

  • őriztek egy-egy városfalszakaszt
  • fenntartották a rendet a városban
  • ünnepeken céhenként vonultak fel
  • támogatták a városi egyházat
  • szociális feladatokat is elláttak (pl. gondoskodtak az elhunyt céhtagok családtagjairól)

Élet a városban

A városokat védelmi célokból fallal vették körül. A falakkal határolt szűk területen emeletes házakat építettek, amelyek között keskeny sikátorok kanyarogtak. Ugyanakkor a korszakban nem alkalmaztak csatornázást, az állatok és az emberek szennyét legfeljebb az eső takarította el. A falak közé zsúfolt lakosságot ezért járványok tizedelték.

A XI. századtól a városok száma Nyugat-Európában és Itáliában gyorsan nőtt. A XIII. században már Közép-Európában is megjelentek a városok.

A középkori városok három fő típusát különböztethetjük meg:

  • agrárvárosok: lakói többnyire mezőgazdasággal foglalkoztak, nagy részük a földesurak fennhatósága alatt maradt és csak a bíráskodási jogot vívták ki maguknak
  • ipari és kereskedővárosok: középméretű városok, termékeiket a város környékén érvényesítették, általában kivívták a teljes önkormányzatot; átlagos lakosságszám: 4-5000 fő; a nyugati városok többsége ilyen város volt
  • távolsági kereskedelemre berendezkedett városok: ezek voltak a legnagyobb városok a korban, kb. 10-15000 embernek adtak otthont; árumegállító joggal (= a területükön áthaladó kereskedőket megállíthatják, árujukat kirakathatják és eladásra kötelezhetik) rendelkeztek; szintén az uralkodó fennhatósága alatt álltak

Nyugat-Európában a városok jelentőségét növelte, hogy minden vidéken viszonylag egyenletesen helyezkedtek el.


A kereskedelem

A középkorban a helyi kereskedelem szorosan kapcsolódott a termelőkhöz. Az élelmiszereket a parasztok maguk vitték a városokba, és árulták a helyi piacokon. A kézművesek szintén a piacokon vagy műhelyeikben értékesítették termékeiket. Az áruk ezüst- és aranypénzekért cseréltek gazdát.

A korszak kereskedői alapvetően a távolsági kereskedelmet bonyolították. Ez nagy kockázattal járt, de busás hasznot eredményezhetett számukra. A szárazföldi közlekedés kezdetlegessége és kockázatos volta miatt ahol lehetett, továbbra is vízen szállították az árukat. A kereskedelmi útvonalak kialakulásához jelentős mértékben hozzájárultak a zarándokútvonalak, amelyeknek szállás- és vásárhelyei biztonságot és egyben piacot biztosítottak.

A középkorban is a kelettel folytatott levantei kereskedelem volt a legjelentősebb. Ezt az útvonalat a keresztes hadjáratok során az itáliai városok, elsősorban Velence és Genova uralták. Európa gazdasági megerősödését jelzi, hogy a keleti fűszerek és luxuscikkek ellentételeként az arany mellett kisebb mértékben iparcikkek is megjelentek (fegyverek, posztó, bársony).

Jelentős kereskedelmi útvonal jött létre a Balti-tenger térségében. A fejletlenebb északi és keleti vidékekről nyersanyagokat és élelmiszert (hering, prémek, gabona, viasz, kátrány, fémek, borostyán) vittek nyugatra. Ezen áruk ellenértékeként Észak-Németország és Flandria városaiból iparcikkeket (posztó, fegyverek, szerszámok) szállítottak. Egyre nagyobb jelentőségűvé vált az Angliából szállított gyapjú, amely a flandriai textilipar legfontosabb alapanyagává vált. A balti kereskedővárosok érdekeik biztosítására szövetségre léptek egymással. Így jött létre 1161-ben a Hanza szövetség.

A két tengeri útvonalat a szárazföldi kereskedelem kötötte össze. Kezdetben az útvonal megkerülte az Alpokat, és az árucikkek a Párizstól keletre elhelyezkedő terület, Champagne vásárain cseréltek gazdát. Később, az Alpok hágóinak (Szent Bernát-hágó) megnyitása után a délnémet városok (pl. Augsburg) piacai is megélénkültek. Közép-Európa szintén a német városokon (Bécs) keresztül kapcsolódott a távolsági kereskedelemhez.

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2020 >>

Statisztika

Online: 2
Összes: 865470
Hónap: 6855
Nap: 241