Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A római köztársaság válsága

2011.07.09

Az ókori Róma a Földközi-tengerbe ékelődő szigeten, Itáliában helyezkedett el. Fennállása Kr.e. 753 és Kr.u. 476 közé tehető, a városalapítástól a Nyugatrómai Birodalom bukásáig. Nevét legendás városalapítójáról, a monda szerinti első királyáról Romolusról kapta.

KIRÁLYSÁG KORA (Kr.e. 753-510) – KÖZTÁRSASÁG KIÉPÜLÉSE:

Rómában a Kr.e. 7. század óta etruszk uralom volt, az etruszk uralkodók azonban úgy döntöttek, hogy a vezető réteg, patríciusok helyett inkább a plebejusokra (tömegre) támaszkodnak. Ezért Kr.e. 510-ben a patríciusok elűzték Tarquinius Superbust, és arisztokratikus köztársaság jött létre.

A RÓMAI KÖZTÁRSASÁG (Kr.e. 510-27):

Róma hetedik (etruszk) királyának elűzése után a független állam újjászervezte igazgatását. Az évente párosával választott vagyonos tisztviselők (magistratus) közül az állam legfőbb vezetői a consulok voltak, de vészhelyzetben fél évre teljhatalmú, felelősségre nem vonható parancsnokot, dictatort is választhattak (max 6 hónapig, de ellentmondás nélküli engedelmesség). A törvényeket az előkelő (patrícius) nemzetségeket képviselő 300 tagú senatus hozta (névsorát a vagyonbecslő censor állította össze), de hamarosan az egyszerűbb származású plebejusok is beleszólhattak a hatalomba vétójogú néptribunusaikon keresztül, majd hamarosan elnyerték a jogegyenlőséget (XII táblás törvények) és a hivatalviselés jogát is. A társadalmi választóvonal ezentúl a vagyonosok (patríciusok + gazdag plebejusok = nobilitas/nemesség) és a szegényebbek (szegény plebejusok) közt húzódott.

A köztársaság korai szakaszát (Kr.e. 510-287) jellemzően a köztársaság intézményének kiépülése, Itália meghódítása és a plebejusok polgárjogi küzdelmei határozták meg. Kr.e. 287-ben a plebejus népgyűlés határozatai kötelezővé váltak az egész népre (nem kell a senatus jóváhagyása), így a rómaiak harcba szállhattak a Földközi-tenger teljes birtoklásáért, a piacokért, a nyersanyagforrásokért és nem utolsó sorban a gabonaellátás biztosításáért.

A gabonaellátás szempontjából fontos Szicília miatt összetűzésbe kerültek a Földközi-tenger nyugati medencéjének kereskedelmi nagyhatalmával, a Türosz által alapított Karthágóval. Az első pun háború (Kr.e. 264-241) eredményeképpen Rómáé lett Szicília (<= erősebb szárazföldi hadsereg; holló=csapóhíd), melynek az addigi gyakorlattól eltérően nem adott szövetségesi jogokat, hanem provinciájává tette: évi adófizetés; élén Róma által kinevezett helytartó, proconsul; hadisarc fizetése.

A második pun háborúban (Kr.e. 218-201) a tét a Földközi-tenger nyugati medencéjében fekvő kereskedelmi telepek és nyersanyaglelőhelyek (pl. Hispánia) feletti fennhatóság volt. Hannibál Rómát Itáliában megtámadva jelentős sikereket ért el (Kr.e. 216 – Cannae = legnagyobb római vereség), ám az utánpótlás hiánya, a Karthágóban kialakult politikai harcok, s a szintén kiváló képességű római hadvezértől, Scipiotól elszenvedett vereség (Kr.e. 202 – Zama) miatt a punok megalázó békére kényszerültek.

A mondvacsinált ürüggyel kirobbantott harmadik pun háborúban (Kr.e. 149-146) Róma teljes diadalt aratott Karthágó fölött, és Észak Afrikát provinciájává tette.

A rómaiak a hódító köztársaság idején lényegében beltengerré változtatták a Földközi-tengert, melyet Mare Nostrum-nak (=a mi tengerünk) neveztek.

A HÓDÍTÁSOK GAZDASÁGI–TÁRSADALMI HATÁSA:

A hódításoknak köszönhetően hatalmas zsákmány & rabszolgák (res=dolog,beszélő szerszám) áramlottak Rómába, ám a zsákmányból nem részesült mindenki egyenlő mértékben.

A provinciák jövedelmeit elsősorban a kereskedőréteg fölözte le. Kialakult a lovagrend, akik nem vállalhattak hivatalt, így közvetlenül nem vehettek részt a politikai életben. Ők adó-, vám-, bányabérlettel, szállítással foglalkoztak (gyakran visszaélve helyzetükkel a provinciabeliek rovására).

A szenátori rend: ők voltak a nagybirtokos arisztokrácia, a politikai hatalom birtokosai. A saját és a közföldekből (ager publicus) kihasított földterületekből nagybirtokokat (latifundium) alakítottak ki. Ezeken a földeken intenzív művelésével, rabszolgákkal piacra termeltek, és vagyonuk révén sok újítást tudtak bevezetni. Mivel a gabonát a provinciákban termelték, a nagybirtokosok a földjeiken főleg szőlőt, olajbogyót és más gyümölcsöket és zöldséget termesztettek.


A kisbirtokos parasztok: a hadsereg zömét ez a réteg adta, és amíg harcolniuk kellett, nem tudták művelni a földjeiket, így jelentős jövedelemtől estek el. Rabszolgatartásra nem volt pénzük, megmaradtak a külterjes gabonatermesztésnél, amelynek a jövedelmezősége csökkent. Sok család tönkrement földjeiket a nagybirtokosok vásárolták fel.

A plebs: a legszélesebb társadalmi csoport, a parasztság lecsúszásával új réteg keletkezett, a városi plebs (antik proletariátus). A földjeiket vesztett parasztok a városokba mentek, ahol alkalmi munkákból éltek vagy a műhelyekben dolgoztak. Az állam, hogy eltartsa és lefoglalja őket, ingyen gabonát osztott és cirkuszi játékokat szervezett. Egy részük még a politikai jogait is eladta, hogy napi jövedelmekhez jusson.

A KÖZTÁRSASÁG VÁLSÁGA (Kr.e. 146-27)

A nagy hódítások után a birodalmat már nem lehetett úgy kormányozni, ahogy egy városnyi, vagy akár egy Itáliára kiterjedő államot. Az elkövetkező időszakot a köztársaság válságának tekintjük.

Ø      hivatalszervezet válsága: az évenként választott hivatalnokok képtelenek voltak ellátni feladatkörüket

Ø      hadsereg válsága

o        Ø elég utánpótlás: önmagát felfegyverző hadsereg, katonáskodásra csak a földbirtokkal rendelkezőket lehetett kötelezni, de a parasztok zöme elvesztett földjét

o        nem elég szakszerű, képzett

Ø      jogállás igazságtalansága: a terhek és a jogok nem megfelelő mértékben oszlottak el + az eltérő jogállású területeket nehéz volt hatékony törvényekkel igazgatni

o        római jog

o        latin jog

o        provinciabeliek joga

Ø      pénzügyi válság: Ø egységes pénz, a birodalom területén átláthatatlanul sokféle pénz volt forgalomban

REFORMKÍSÉRLETEK:

Ezen problémák megoldására különböző érdekcsoportok alakultak, amelyek küzdelme polgárháborúba torkollott. Azonban voltak politikusok, aki még komolyan hittek abban, hogy a köztársaság törvényes eszközökkel megreformálható.

 

A felvetődő problémákat (a parasztság tönkremenetele, a plebs létszámának növekedése) a rabszolgamunka elterjedése és a városállam birodalommá válása hozta létre. Sokan a megoldást a parasztság régi állapotának visszaállításában látták. Tiberius Gracchus volt az első politikus, aki ennek a programnak a megvalósításához fogott. Amikor néptribunussá választották (Kr. e. 133) törvényekkel kívánta megoldani az ellentéteket.

ð Felújította a Licinius–Sextius féle földtörvényt, amely korlátozta az ager publicusból megszerezhető földek nagyságát. Ennek értelmében a latifundiumok jelentős (500 jugerum [~230 hold] feletti) része az állam kezébe került volna vissza. A földeket kisbirtok formájában kívánta felosztani és tiltotta ezek eladását.

A volt birtokosoknak a hadizsákmányból kártérítést kívánt adni, ennek ellenre reformja a senatori rend heves ellenállásába ütközött. Amikor következő évben is néptribunusnak jelöltette magát, mintegy 300 hívével együtt megölték.

 

Caius Gracchus: Tiberius öccse, amikor később néptribunussá választották (Kr. e. 123), folytatta a reformokat.

Ø      A szenátori renddel szemben a lovagrend támogatására számított. ð Új bérleteket adott nekik, a provinciabeli visszaéléseket a lovagrendbíróság elé utalta (ők követték el).

Ø      A tömegeket is maga mellé kívánta állítani,

-        ezért leszállította a gabona árát.

-        Karthágó földjén szeretett volna földet osztani.

-        Az itáliai szövetségesek egy részének római polgárjogot akart juttatni.

Végül a senatus ellene fordította a közvéleményt, utcai harcokban több mint ezer hívét lemészárolták, ő pedig öngyilkosságba menekült.

 

A hadsereg válságban volt, ugyanis a római légiókat parasztok alkottak, akik önmagukat fegyverezték fel. A tulajdonukat vesztett parasztok nem voltak kötelesek katonáskodni, így csökkent a hadsereg létszáma. Afrikában a római hadsereg kudarcot kudarcra halmozott és lezüllött. A II. század végén a néppárti Mariust bízták meg a csapatok vezetésével, ő rendet teremtett a reformjai segítségével.


Vagyontalan római polgárokból álló zsoldos hadsereget hozott létre,

-        az állam biztosítja a felszelést + az ellátást

-        zsoldot kapnak

-        16 évig kellett szolgálniuk

-        leszerelés után veteránként földet kaptak a coloniákon (Róma itáliai birtokain).

Szervezeti, harcászati újítások:

-        rendszeres kiképzés,

-        egységesítette a fegyverzetet,

-        mozgékonyabbá tette a légiókat.

Hogy reformjait végrehajthassa, többször egymás után (5-7) megválasztották consul (a hagyományok és törvények ellenére), és a változások sikeresnek bizonyultak (a légiók megoldották az africai problémát és az északi germán támadásokat is visszaverték).

 

Kr.e. 91-ben Livius Drusus lett a néptribunus, aki felújította a földosztást és a szövetségeseknek római polgár-jogot ígért. Reformtörekvései miatt azonban megölték.

 

A szövetségesek elleni háborúban (Kr.e. 91-89) a szövetségesek kivívták maguknak a római polgárjogot, így létrejött az egységes Itália, ám a belső ellentétek nem csitultak.

POLGÁRHÁBORÚ ÉS RABSZOLGAFELKELÉS:

Két politikai csoportosulás jött létre:

Ø      optimaták: a köztársasági hagyományokra, régi szokásokra hivatkoztak; senátori rend

Ø      néppárt: a nép érdekeit kifejező követeléseket is hangoztattak; lovagrend

Mindkét irányzat a hatalom megragadására tört, akár erőszakos eszközökkel is.

 

Keleten VI. Mithridatész pontusi király veszélyeztette Róma érdekeit: Kis–Ázsiában felhívására egy nap alatt 80000 rómait gyilkoltak le. Sereget küldtek ellene az optimata Sulla vezetésével, de alig hagyta el Rómát, a néppártiak leváltották és Mariust tették a helyére. Sulla zsoldosaival Róma ellen vonult és vérfürdőt rendezett a néppártiak között. Sulla ezután újra keletre indult, de előtte megnyirbálta a néppárti befolyású tisztségeket. Legyőzte VI. Mithridatészt, közben a Rómába visszatért Marius a szenátori párt tagjait gyilkoltatta. Sulla gyorsan békét kötött a pontusi uralkodóval, hazatért és korlátlan időre diktátorrá választotta magát (Kr.e. 83). Munkáját a köztársaság és a szenátori rend védelmében fejtette ki. A köztársaságot diktatórikus törvénytelen eszközökkel azonban nem lehetett megvédeni. A szenátus számát Sulla híveiből növelték 300-ról 600-ra. Ellenfeleivel a feketelista (proscriptio) eszközével végzett, aki a listára került, azt büntetlenül megölhették vagy feladhatták (a proscribált vagyona egy részéért). Lemondott a hatalomról és ezt követően nemsokára meghalt. Politika intézési módjai közt egyre megszokottabbá vált a fegyveres erőszak és a politikai erkölcs lezüllött (árulások, öldöklések).

 

Ez kaotikus állapotokat eredményezett, amelyet a rabszolgafelkelések súlyosbítottak (Kr.e. 73-71, Spartacus féle rabszolgafelkelés). A felkeléseket leverték, s a felkeléseket leverő hadvezérek befolyása erősödött, ami a köztársaság helyzetét tovább gyengítette.

AZ EGYEDURALOM KIALAKULÁSA:

Julius Caesar ismerte fel, hogy a birodalmat csak monarchikus eszközökkel lehet irányítani. Caesar Kr.e. 60tól, a triumvirátus létrejöttétől fokozatosan építette ki katonai diktatúráját. A szenátust háttérbe szorította, a vezető tisztségeket ő birtokolta, nem törődve azzal, hogy az azonos személlyel való betöltésük e tisztségeket megfosztotta funkciójuk lényegétől. Intézkedései eredményeként a birodalom valóban kormányozhatóvá vált, ám Caesal túlságosan gyorsan szakított a köztársasági formákkal, akkor, amikor a res publica hívei még erősek voltak. Ez okozta a vesztét. A Caesar által megálmodott egyeduralmat Caesar fogadott fia és politikai örököse, Octavianus (Agustus) teremtette meg.
 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< December / 2019 >>

Statisztika

Online: 1
Összes: 790683
Hónap: 5587
Nap: 189