Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az Anjou-kor gazdasága Magyarországon

2011.07.09

A Kárpát-medencében található Magyar Királyság terültén III. András (1290-1301) 1301-es halálával férfi ágon kihalt az Árpád ház.

 

Az Árpád-ház kihalása után 7 évig tartó interregnum (törvényes uralkodó nélküli időszak) következett, amelyet kiskirályok időszakaként szoktunk emlegetni. Az Árpád-házi királyok birtokadományozási politikája következtében hatalmas területek kerültek egy-egy család kezére, ami a XIII. század végére a tartományúri hatalom kialakulásához vezetett. Az ország 7-8 tartományra tagolódott, melyeknek urai a saját területükön lényegében királyi hatalommal rendelkeztek. Ez megakadályozta, hogy szilárd központi hatalom alakuljon ki. A tartományurak (akik közül senki sem volt esélyes a trónra) csak olyan királyt fogadtak el, aki nem korlátozza hatalmukat. (E korban az államhatalom elképzelhetetlen volt király nélkül: ő adományozhatott birtokokat, tisztségeket stb.)

 

A trónért többen is harcba szálltak:

  • I. Károly (Róbert) a délvidéki tartományurak támogatásával már 1301-ben Esztergomban megkoronáztatta magát. Ügyes politikai érzékkel a tartományúri hatalom felszámolásában érdekelt főpapokra és a nemességre támaszkodott és idővel több kiskirály is elismerte hatalmát (országos tisztségek adományozása + a pápa támogatása): Aba Amadé, Borsa Kopasz, Csák Ugrin, Csák Máté, Kőszegi Henrik.
  • Premysl III. Vencel cseh király: országon belüli támogatottsága lényegesen nagyobb volt, mint Károly Róberté, a magyar politikai élet szinte minden szereplője Vencel királyságát támogatta. 1301-ben Székesfehérvárott a kalocsai érsek a Szent Koronával királlyá koronázta, aki magyar királyként a László nevet vette fel. A Habsburgokkal való ellentét és a pápa nyomására 1305-ben lemondott a magyar koronáról.

  • Wittelsbach Ottó bajor herceg: Habsburg Alberttel szövetségben támadást indított Csehország ellen, de a vereség után átállt Vencel odalára, aki csapatainak fővezérévé és tanácsadójává tette. II. Vencel halála után 16 éves fia került a trónra, aki 1305-ben megkötötte a német-cseh békét, ünnepélyesen lemondott a magyar trónhoz való jogáról, de azt a koronával együtt Ottónak adta át. A Kőszegiek támogatásával Székesfehérvárott a veszprémi és a csanádi püspökök koronázták meg. Ottó uralma is csak az ország kis részére terjedt ki és egyre fogyó híveit is megbénította, hogy a Károly Róbert irányába elkötelezett V. Kelemen pápa egyházi átkot mondott ki rájuk. 1307-ben lemondott az uralkodói címről és Bajorországba ment.

 

 

Így a trónért folyó küzdelemből végül az Árpádokkal rokonságban álló nápolyi Anjou-házból származó Károly Róbert került ki győztesen. (1308-1342)

Az 1308-ban Pesten tartott gyűlés királlyá választotta, s rá egy évvel Budán megkoronázták.

Majd a XIII. századra kialakult koronázási rend szerint 1310-ben Székesfehérvárott az esztergomi érsek is megkoronázta a Szent Koronával.

 

Károly Róbert 1308-tól koronás királya Magyarországnak (uralkodási éveit 1301-től számította), de a tényleges hatalmat csak a tartományurak legyőzésével sikerült megszereznie. Ebben a harcban a főpapságra, a nemességre és néhány város polgárságára támaszkodott. Kezdetben a legerősebb tartományurakat nem háborgatta, viszont kijátszotta őket egymás ellen. Híveit gazdagon megjutalmazta, így egyre többen csatlakoztak hozzá a tartományurak familiárisai közül. Amikor a kassaiak szembekerültek az Abákkal az uralkodó a szász polgárok mellé állt, akik összefogás révén 1312-ben a rozgonyi csatában legyőzték az Abákat. Fegyverrel törte meg a Kőszegiek és a tiszántúli Borsa Kopasz hatalmát. A tartományurak nem fogtak össze ellene, ezért sorra legyőzte őket. Csák Máté 1321-ben bekövetkezett halálakor került fennhatósága alá az ország teljes területe.

 
Károly a tartományurak leverésével megnövelte a királyi birtokállományt. Ugyanakkor adományokkal az őt támogató familiárisokból új, a személyéhez hő bárói réteget hozott létre (Garaiak, Laczfiak). Hívei hűségét elsősorban nem birtokadományokkal, hanem honorok (tisztségek, királyi várak, birtokrészek) adományozásával biztosította, s ezeken keresztül történt az ország igazgatása. Az adományozás megbízás volt a honorhoz kötődő igazgatási, bíráskodási, katonai stb. feladatok ellátására. A megadományozott élvezhette a honorhoz tartozó összes jövedelmeket. Az adomány személyhez kötődött, s a király bármikor visszavehette. Így a bárók jövedelmei jelentős részben az uralkodó kegyétől függtek. A hűséges bárók és Károly familiárisai élvezhették a királyi udvar fényét, lovagi külsőségeit.

A király erős királyi bandériumot tartott fenn hatalmának biztosítására. Az ország hadereje a királyi had mellett a bárói és a vármegyei bandériumokból, valamint a kun könnyűlovasságból állt. A nemesek birtokaik nagyságától függően bizonyos számú katonát voltak kötelesek kiállítani és hadba vezetni. A bandériumok már a késő Árpád-korban léteztek. Károly Róbert ezt a rendszert oly módon fejlesztette tovább, hogy minden főúr, aki legalább 50 fegyverest képes kiállítani, a saját zászlaja alatt (bandiera = zászló) vonulhatott hadba, aki ennél kevesebbet, az a vármegye zászlaja alatt volt köteles táborba szállni.

Az Árpád-korban a királyi hatalom a királyi birtokokon nyugodott, de mivel ezek mennyisége az adományozásoknak köszönhetően jelentősen lecsökkent, az Anjou-korban már túlnyomórészt a regálékból (királyi felségjogon élvezett jövedelmek) származó bevételek biztosították az ország gazdasági fejlődését.

A királyi hatalmat Károly Róbert gazdasági intézkedései alapozták meg. Reformjait a magyar gazdaság sajátosságaihoz, az ország lehetőségeihez igazította. Tudatosan töre-kedett a regáléjövedelmek visszaszerzésére, ill. újak megteremtésére:

  • Nemesfémbányászat fellendítése: bányászokat telepített az országba + a földesúri birtokon is engedélyezet ércbányák nyitását, megkapták a bányászok által fizetett bányabér, urbora (általában a kitermelt fém tizede) 1/3-t => földbirtokosok érdekeltté tétele => egyre több bánya nyitása (só, arany)
  • Királyi nemesfém-monopólium: nemesfémmel csak a király keres-kedhetett => nyers állapotban be kellett szolgáltatni a királyi kamarákhoz (kincstári hivatalok), ahol vert pénzt adtak érte cserébe. A pénzérmékkel azonban jóval kevesebb (40-50%-kal) nemesfémet adtak vissza.
    => Mo. Európa fő aranytermelőjévé vált: Körmöcbánya, Selmecbánya, Beszterce-bánya
  • Értékálló aranypénz (aranyforint) veretése (1325) => évenkénti pénzbeváltásból származó bevétel (kamara haszna) elvesztése => pótlására:
  • 1336 – kapuadó: összegét minden olyan paraszti porta után fizetni kellett, amelynek kapuján egy megrakott ökrösszekér képes volt áthaladni, 18 dénár (<= árutermelés + pénzgazdálkodás)
  • Városok megerősödése: szabad királyi városok, bányavárosok, mezővárosok – kivált-ságok, egy összegben történő évi adófizetés
  • Harmincadvám: a nyolcvanadot váltotta fel, a távolsági kereskedelem megadóz-tatását jelentette. Lényege, hogy a kijelölt vámszedő helyeken az áthaladó áru értékének harmincadát (a keleti vámokon a huszadát) illetékként le kellett róni. (a külföldről érkező iparcikkekért Mo. döntően aranypénzzel és részben élelmiszerekkel – élőmarha, bor – fizetett)

 

Külpolitikáját tekintve hódító törekvései nem hoztak eredményeket. Kudarccal végződött a havasalföldi vajda hűbéri alávetésére indított hadjárata. Dalmáciát sem sikerült visszaszereznie Velencétől. Ezért szomszédaival többnyire békére törekedett. A lengyel Łokietek Ulászló lányát, Erzsébetet vette feleségül. Többször vállalt szerepet a szomszédos uralkodók viszályainak rendezésében. E célból legfontosabb diplomáciai akciója a visegrádi királytalálkozó megszervezése (1335), ahol megbékítette Luxemburg János cseh királyt és Łokietek Kázmér lengyel királyt: a lengyelek elismerték Szilézia elvesztését. Visegrádon megállapodott a cseh uralkodóval az árumegállító joggal rendelkező Bécset elkerülő kereskedelmi útvonal megnyitásáról. A terv azonban jórészt meghiúsult, mert a kereskedelmi útvonalak kialakulásában gazdasági és földrajzi tényezők, és nem politikai döntések játszanak szerepet.

 

Dinasztikus politikájaként biztosította, hogy elsőszülött fi, Lajos örökölje a lengyel trónt. Kisebbik gyermeke, András igényét a nápolyi trónra házassági szerződéssel alapozta meg.

 

 

I. Károly halála után fia, I. (Nagy) Lajos került a magyar trónra (1342-1382). Uralkodása a középkori Magyar Királyság egyik fénykora: az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, így az ország fejlettsége közelebb került a nyugat-európai országokéhoz, aktív külpolitikája és hadjáratai révén pedig Magyarország európai nagyhatalommá vált.

1351-ben országgyűlést hívott össze, megújították a nemesség Aranybullában megfogalmazott szabadságjogait: adómentesség, törvényes ítélet nélkül nem fogható el, háza sérthetetlen, csak az ország védelmére köteles hadba vonulni, de a szabad örökítés (végrendelkezés) jogát elvették + ősiség védte a nemesi birtok egységét, elidegeníthetetlenné tette. A fiúágon kihalt nemzetségek birtokai a háramlási jog révén visszaszálltak a királyra, amely biztosította a királyi földbirtokállomány utánpótlását. Az 1351-es törvények a kilenced (kilencedik tized) bevezetésével egységesítették a jobbágyok földesúri szolgáltatásait. Kimondták az „egy és ugyanazon nemesi szabadság” elvét, amely jogilag egyenlővé tette volna a bárókat és a nemeseket. Az 1351-es törvények évszázadokra meghatározták a magyar jog fejlődését.

 

Lajosnak nem született fiú örököse, ezért lányát, Máriát IV. Károly fiához Luxemburgi Zsigmondhoz adta (1385). Halála után Máriát megkoronázták, a bárók egy része azonban másik (egy férfi) jelölt mögött sorakozott fel. Újabb trónviszály vette kezdetét. A véres küzdelemből végül Mária férje, Zsigmond (1387-1437) került ki győztesen, de a ligaharcok meggyengítették királyi hatalmat. (Trónra lépése után jelentős reformokat hajtott végre.) Zsigmond trónra lépésével a királyi hatalom a Luxemburgi-ház kezébe került, amely az Anjou-kor végét jelentette.

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< Március / 2020 >>

Statisztika

Online: 4
Összes: 812489
Hónap: 8823
Nap: 481