Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Személyek (Mo. 1849-1914)

2009.05.16

Áchim L. András: a békéscsabai parasztmozgalom vezére, országgyűlési képviselő. 1906-ban alapította meg a Magyarországi független Szocialista Parasztpártot. A szegényparasztság szószólója, aki támogatta az általános és titkos választójogért folyó harcot. 1911-ben a Bajcsy-Zsilinszky fivérek meggyilkolták.

Andrássy Gyula: az 1848-as forradalom honvédtisztje, majd a kormány képviselője Konstantinápolyban, akit a szabadságharc bukása után távollétében halálra ítéltek, és jelképesen felakasztottak. 1860-ban az amnesztiával élve hazatért, és Deák felirati pártjához csatlakozott. 1867-ben már a párt vezéralakjának számított, akinek fontos szerep jutott a kiegyezési tárgyalásokon. Ő lett a kiegyezés utáni első miniszterelnök (1867-1871), majd Ausztria-Mo. közös külügyminisztere (1871-1878). A birodalom számára Oroszországot tartotta a legveszélyesebbnek, s mindent megtett annak elszigeteléséért, ugyanakkor szorgalmazta a Németországgal való együttműködést.

Apponyi Albert: konzervatív politikus, a Nemzeti Párt alapítója és vezetője, a koalíció egyik vezéralakja. Leginkább a vallás- és közoktatásügyi miniszterként 1907-ben hozott törvénye kapcsán emlegetik (Lex Apponyi).

Bach, Alexander: ügyvéd, osztrák politikus, az első polgári származású miniszter Ausztriában. 1848 előtt liberális eszméket vallott, majd az udvar szolgálatába állt. 1852-től belügyminiszterként az osztrák kormány tényleges vezetője, a centralizációs politika megvalósítója. Az itáliai vereségek hatására az uralkodó menesztette.

Bánffy Dezső: szabadelvű politikus. Szolnok-Doboka megyei főispánként kezdte politikai pályafutását, ahol különösen nemzetiségiekkel szembeni keménységével tűnt ki. 1895-1899 között miniszterelnök, aki sikeresen lezárta az egyházpolitikai küzdelmeket.

Baross Gábor: a „vasminiszter”, gazdaságpolitikus, a dualizmus több kormányának közlekedésügyi majd kereskedelmi minisztere. Óriási szerepe volt a magyar közút- és vasúthálózat megteremtésében, Budapest modern városképének kialakításában, Fiume kikötőjének megépítésében.

Deák Ferenc: „a haza bölcse”. Köznemesi családból származott, az első reformországgyűlésen már képzett jogászként vett részt, s higgadtságával, kompromisszumképességével óriási tekintélyt szerzett az ellenzékiek között. Az első magyar kormányban igazságügyminiszter. Jellasics támadása után visszavonult a politikától, s a szabadságharcban nem vett részt.1854-ben eladta birtokait, és Pestre költözött. Magatartásával példát mutatott az önkényuralom túlélésére (passzív ellenállás).

Engelmann Pál: a marxizmust képviselő szociáldemokrata vezető, aki Ausztriából hazatérve a II. Internacionálé megbízásából újjászervezte Mo.-n a munkásmozgalmat, és 1890-ben megalapította a Magyarországi Szociáldemokrata Pártot (MSZDP).

Farkas Károly: a munkásmozgalom korai időszakának vezető alakja, az Általános Munkásegylet alapítója.

Fejérváry Géza: a királyi darabontőrség parancsnoka, Ferenc József megbízásából átmenetileg ő alakított kormányt az 1905-1906-os kormányzati válság idején. Sikerült elérnie, hogy az 1905-ös választásokon győztes koalíció törölje programjából az udvar számára elfogadhatatlan pontokat, s az így kormányképessé váló koalíciónak átadta a hatalmat.

Ferenc József (1848-1916): osztrák császár és magyar király. Neoabszolutista kormányzati rendszere 1867-ben, a magyarokkal történt kiegyezés eredményeként alkotmányos állammá alakult, amelyben azonban neki az alkotmányos uralkodóknál jelentősebb jogai maradtak. Az államügyekkel mindig lelkiismeretesen törődött, s mivel uralma birodalomszerte a gyors gazdasági fejlődés, az életminőség javulásának időszaka, népei megkedvelték, legendává, a birodalom élő jelképévé vált.

Frankel Leó: munkásmozgalmi vezető, a Magyarországi Általános Munkáspárt alapítója (1880).

Jászi Oszkár: az Országos Polgári Radikális Párt alapítója, radikális polgári gondolkodó, a szabadegyetemi mozgalom egyik szervezője, nemzetiségi szakértő. Alapítója a Társadalomtudományi Társaságnak és a Huszadik Század c. folyóiratnak. A Károlyi-kormány tárca nélküli nemzetiségügyi minisztere.

Mocsáry Lajos: politikus, 1861-1892 között ogy-i képviselő. 1861-ben Deák Ferenc híve, s mivel úgy érezte, a kiegyezéskor a magyarok túl nagy kompromisszumot kötöttek, Tisza Kálmánhoz pártolt, s mikor Tisza a hatalomra jutás érdekében feladta elveit, megalapította a Függetlenségi Pártot. A nemzetiségek egyenjogúságának és Mo. függetlenségének következetes szószólója. Politikai különlegesség, hogy 1888-ban román nemzetiségi választókerületből jutott be a parlamentbe.

Noszlopy Gáspár: nemzetőr őrnagy, gerillavezér. Somogy vármegye szolgabírájaként 1848 szeptemberében felkelést szervezett, majd kormánybiztos lett. Szabadcsapatával Komárom feladása után is tovább folytatta a harcot a császáriak ellen. Elfogták és kivégezték.

Rotschildok: zsidó bankárcsalád. Ők hozták létre a Magyar Általános Hitelbankot.

Szántó Kovács János: agrárszocialista vezető, a Viharsarok (Békéscsaba és környéke) mozgalmainak meghatározó alakja az 1890-es években.

Teleki László: politikus, író. 1848-tól a forradalmi kormány követe Párizsban. Már a szabadságharc idején a nemzetiségek egyenjogúságát hirdette, s eszméi hatottak Kossuth Duna konföderációs tervére. Az emigrációban tagja lett a Nemzeti Igazgatóságnak. 1861-ben a határozati párt vezér, ám a szavazás előtti éjszakán, pártja várható győzelme előtt, máig nem tisztázott körülmények között öngyilkosságot követett el.

Tisza István: a dualizmus korának egyik legkarakterisztikusabb figurája, aki igen következetesen képviselte a tőkés nagybirtokosok érdekeit, s korának sajátos, a liberális nemesség hagyományait őrző, konzervativizmus felé hajló értékeit. Meggyőződése volt, hogy Mo. területi egységét a Monarchia, ennek fennmaradását viszont a dualista berendezkedés változatlan fenntartása biztosítja, ezért makacsul ellenzett minden reformot. Két ízben miniszterelnök; erőszakos eszközökkel letörte a parlamenti ellenzéket, s biztosította a háborúra készülődő országban a kormányzati szilárdságát. Az egyetlen kormányfő volt Európában aki ellenezte országa háborúba történő belépését. 1918-ban a felháborodott katonák, akik őt tették felelősség a világháború szenvedéseiért, a saját házában agyonlőtték.

Tisza Kálmán: a „generális”, a dualizmus leghosszabb ideig kormányzó miniszterelnöke (1875-1890). Dzsentri politikusként lett a kiegyezés adott formáját elutasító balközép, majd a Deák-párttal történt egyesülés után a Szabadelvű Párt vezére és miniszterelnök. Korszerű államapparátust hozott létre. Pártját erősen kézben tartotta, s a politikai taktikázás mestereként sok nehéz helyzeten úrrá lett. Ritka politikusi bravúrt hajtott végre: 15 évi kormányzás után úgy vált meg a miniszterelnökségtől, hogy az ellenzés távozásakor látványosan ünnepelte a honossági törvénnyel kapcsolatos és a véderővitában képviselt álláspontja miatt.

Várkonyi István: a „földosztó”. Agrárszocialista vezető, aki a szociáldemokrata párttal szemben, önálló, elsősorban az agrárproletárok érdekeit képviselő párt alapításával kísérletezett (Független Szocialista Párt), és földosztással kívánta a falu helyzetét javítani.

Wekerle Sándor: tehetséges pénzügyi szakember, Liberális politikus. Pénzügyminiszterként újjászervezte az adórendszert és 1892-95 között Mo. első polgári származású miniszterelnöke, az ipari és banktőke embere. Három ízben töltötte be a kormányfői címet.

Feltalálók, újítók:

š          Bánki Donát

š          Csonka János – karburátor, turbina

š          Bláthy Ottó

š          Déri Miksa

š          Zipernovsky Károly – transzformátor

š          Jedlik Ányos – dinamó

š          Kandó Kálmán – vilalnymozdony

š          Markusovszky Lajos

š          Hőgyes Endre

š          Korányi Frigyes – orvostudomány fejlődése

š          Mechwart András – kéregöntésű vasúti kerék, rovátkolt hengerszék (malomipar)

š          Puskás Tivadar – telefonközpont

 
 

 

Profilkép





Archívum

Naptár
<< Szeptember / 2020 >>

Statisztika

Online: 6
Összes: 884202
Hónap: 6460
Nap: 274